18. rész: Állatkert...
A buli után négy nappal, elérkezett március első napja. Az emberek ettől nagyon boldogok lettek, és izgatottan vigyorogva járták az utcákat. Azt hiszem a kalaiforniaiak nem tudnak betelni a jó idővel, én viszont úgy érzem visszasírom még a hóesést. Ezekben a napokban azonban nem ez volt a legnagyobb gondom. Folyton eszembe jutott a rövid beszélgetésem Averyvel, és aztán egyből Sally jelent meg bosszús tekintettel, azt hajtogatva, hülye vagyok ha még egy esélyt adok neki. Tudtam, hogy igaza van, de akkor sem tudtam kiverni a fejemből.
Március másodikán, pénteken azonban kicsit vidámabban ébredtem, mert Lang megígérte, hogy a többiekkel elmegyünk a Santa Barbara állatkertbe. Vidáman öltöztem fel és pakoltam össze. Leszaladtam a lépcsőn ahol már a többiek, vagyis Sally, Oliver, Sam, Jessica, Dave, Muffy, Lang, Utta és York vártak rám. Elég hülyén nézett ki, hogy csak nekem és Yorknak nem volt párunk, de igazából nem zavartattuk magunkat. Oliver az utazás céljából külön kisbuszt is kölcsönzött, így mind együtt utazhattunk. Pár óra múlva pedig már le is parkoltunk az állatkert parkolójában. Megvettük a jegyeket, és mint a kisgyerekek, úgy tódultunk be a nagy kapun.
- De itt... Kosz van... - ocsúdott fel Jessica, mire mindenki hitetlenül bámult rá.
- Miért? Mire számítottál? - kérdezte Muffy, aki még nem ismerte eléggé Jessica természetét.
- Hát hogy... Itt van beton, vagy valami... - nézett körbe kétségbeesetten Jessica.
- Van - vigyorgott Utta. - Az agyad helyén - mondta halkabban én pedig összepacsiztam vele.
Sam erre csúnyán nézett ránk, de mi akkor már rég elindultunk az elefántok kifutója felé.
- Ú de cuki! - álmélkodott Sally. - Kiselefánt!
- Nekem kell egy ilyen - jelentettem ki, és minden lány, kivéve Jessicát, vidáman egyetértett.
Egy egész Uttával eltöltött nap után rá kellett döbbennem, hogy egy ilyen lány illik Langhoz. Energikus és mindig vidám természetűnek ismertem meg, nem mellesleg nagyon optimistán fogta fel a legrosszabb dolgokat is.
A nap egyetlen negatívuma Jessica volt... Mindenért nyávogott, és semmi sem volt neki elég jó. Azt hiszem már Samnek is kezdett elege lenni belőle, de nem hangoztatta, csak idegesen-elnézően mosolygott. Dél körül beültünk az egyik vendéglőbe és megebédeltünk, aztán pedig újult erővel folytattuk utunkat.
- Jé, ott van az alteregód, York! - mutattam az egyik gorillára.
- Nagyon vicces - lökött meg. - A tiéd meg ott van! - mutatott a másik oldalon sután csúszkáló kisőz felé.
- De édes! - mentem közelebb hozzá, mire a kicsi is közelebb jött felém.
- Vigyázz, meg ne harapjon! - röhögött Sam.
- Te is nagyon vicces vagy... - néztem rá, aztán visszafordultam az őzikéhez. - Nagyon okoska vagy.
Az állat igazán kedvesen nézett rám, mintha értené mit mondok. Egyszerre volt hátborzongató és nagyon izgalmas is.
- Lia, gyere már! - szólt Dave.
- Menjetek csak, én még kicsit maradok - válaszoltam, és továbbra is a kisőzet néztem.
- Nagyon okos állatok - állt meg mellettem egy fiatal gondozó lány. A kezében egy csomó gyümölcs és mindenféle növény volt, bizonyára etetni készült.
- Igen - bólogattam. - Amúgy Lia vagyok.
- Én Katy. Szeretnéd megetetni? - kérdezte.
- Persze - lelkesedtem fel, ő pedig a kezembe nyomott egy vödröt, ami tele volt növényekkel.
Kinyitotta a kifutó ajtaját, és mi bementünk rajta. Katy megmutatta, hogyan etethetem meg a kisőzet, és otthagyott vele. Egy fél óráig etettem és simogattam a kicsit, mikor szólt Katy, hogy mennünk kéne. Így hát még utoljára megöleltem a kis, barátságos állatot, és kimentünk a kifutóról.
Még utoljára búcsút intettem az őznek, megköszöntem mindent Katynek, és a többiek után indultam. Meg is találtam őket, épp a zsiráfokat nézegették
- Mit csináltál ennyi ideig? - lépett mellém York.
- Megetettem az őzikét - mosolyogtam rá.
- Tényleg? - csodálkozott.
- Aha - vigyorogtam tovább.
A nap összességében nagyon jól telt. Sok szép állatot láttunk, és rengeteget nevettünk. Hat körül ültünk be a buszba, és indultunk vissza Oxnardba. Pár óra múlva már otthon is voltunk, de ami ott fogadott minket, nem lehetett szívmelengetőnek nevezni.
Belépve a házba Miranda ordítozását hallottuk meg legelőször. A nappaliban voltak apával, de kint az előtérben is tisztán lehetett hallani mindent.
- És erről mért csak most szólsz?! És mégis miért nem kérdeztél meg mielőtt döntöttél?! Én nem akarom ezt a kis csitrit a házunkban látni!
- Miranda értsd meg, ő az én lányom, nem a tiéd, és semmi közöd hozzá, hogy megengedem neki, hogy itt maradjon vagy sem! - csattant fel apa, és abban a percben világossá vált számomra, hogy rólam van szó.
Amint ez Sallyben is tudatosult, egyből felráncigált a szobámba, és becsukta az ajtót. Pár másodperccel később az ikrek is berontottak a szobámba, és mind leültünk a földre.
- Nyugi, apád úgysem küldd el - ölelte át a vállam Sam, én pedig csak sóhajtottam.
- Miranda néha olyan szemét tud lenni... - motyogtam.
- Nekünk mondod...? - legyintett Dave.
Így üldögéltünk pár órán át, mikor bejött apa.
- Tudom, hogy mindent hallottatok, - nézett körbe a szobában. - de akár mi történik, Lia nem megy el innen. Ezt megígérem - mondta és hosszan megölelt.
- Köszönöm - mondtam, ő pedig csak biccentett és elhagyta a szobát.
Fél óra múlva már csak én voltam a szobámban. Felfeküdtem az ágyra és csak a plafont bámultam. Vajon Miranda miért utál ennyire? Egyszerűen csak ilyen a természete? Mintha tél elején mondott volna valamit... Sosem leszek apuci pici lánya... Hát persze, csaptam a homlokomra, Miranda féltékeny rám...
________
Írói megj.: Jöhetnek a kommentek. :) Mi a véleményetek Mirandáról? :D
Másnap délelőtt izgatottan ébredtem. Tudtam mit kell tennem, és hogy kit kell választanom. Leszaladtam a konyhába, ettem egy keveset, majd gyors zuhanyzás és öltözködés után már az utcán is voltam. Siettem ahogy a lábam bírta, és alig bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak idiótán. Azonban mikor a keresett ház elé értem eszembe jutott, ma mindenki suliban van. Így kicsit bosszúsan indultam haza, de attól a gondolattól, hogy pár óra múlva tisztázódhat a helyzetem, újra felvidultam.
Egy órán belül végül megérkezett mindenki és elindultunk a partra.
Négy hónap telt el azóta, hogy elmentem Averyhez, és bevallottam, én is szeretem. Azóta is együtt vagyunk, és azt hiszem tényleg megváltozott. Azóta nem láttam őt inni, és figyelmesebb mint valaha. Mi nagyon boldogok vagyunk, és York sem haragszik ránk, hisz őt is megtalálta a szerelem. Egy Ming nevű, kínai származású lánnyal jár, már másfél hónapja. Nagyon boldogok, és én is boldog vagyok, ha boldognak látom őket. Sam és Jessica szakítottak, de bátyám nagyon élvezi a szingli életet. Daveék és Sallyiék még mindig együtt vannak, természetesen. 
- Mi az a nagyon fontos? - kérdeztem rosszat sejtve. - Mi nem várhatott?
- Öhm... Azért akartam veled találkozni, mert mondani szeretnék valamit... - kezdte. - Öhm... tudom, hogy már nagyon sokszor elrontottam, és nem is várom, hogy megbocsáss, de szeretném ha tudnád, hogy még mindig szeretlek. És azt hiszem örökké szeretni foglak...
- Amikor három éves voltam apám kórházba került. Amíg ő távol volt anyám egy új pasit szedett fel, akinek volt egy fia. Majdnem egyidősek voltunk a fiúval, de ő még anyámtól is és az új pasijától is több figyelmet kapott nálam. Amikor szomorú voltam, vagy úgy éreztem, nem érdeklem őket, csak bementem apához a kórházba és ő megvigasztalt. De mire tizenegy éves lettem apukám elhunyt, én pedig teljesen elveszettnek éreztem magam. Anya, az új pasija és a fia tökéletes boldogságban éltek, és engem csak néha vettek észre. Szörnyű idők voltak, és aztán tizennyolc éves koromban el is hagytam anyám házát. A saját lábamra kellett állnom. Mikor huszonkét éves lettem, akkor ismertem meg a fiúk apját. Nagy bajban voltam, ő pedig kedves volt hozzám, és segített. Akkor apám halála óta először újra éreztem, valaki törődik velem és nem csak kihasznál. Össze is házasodtunk, de megint csalódnom kellett. Csak kihasznált, elrabolta az összes pénzem én pedig két fél éves csecsemővel az utcára kerültem. Muszáj volt visszamennem anyámhoz, aki addigra alkoholfüggővé vált. Egy évig laktunk nála a fiúkkal, de aztán egy szép napon egy bevásárlóközpontban megismerkedtem apáddal. Nem volt elég pénzem, hogy kifizessek egy kiló kenyeret és egy liter tejet, ő pedig készségesen kisegített. Később többször is felkeresett, és mindig segített ahol csak tudott. Idő közben egymásba szerettünk, és mire a fiúk három évesek lettek összeházasodtunk. Így éltünk boldogan egész addig, míg fel nem tűntél te... Azt hittem, megint kiszorít valaki a családból... De már belátom, tévedtem... - fejezte be végül.
Nagyon nyíltan beszélt, talán ezt az egészet még soha senkinek sem mondta el, és én nagyon megsajnáltam. Rájöttem, hogy igazságtalanul ítéltem meg, és hogy Miranda csak egy kis szeretetre és figyelemre vágyott egész életében. Nem bírt tovább a könnyeivel, én pedig átöleltem a vállát.
