18. rész

18. rész: Állatkert...

A buli után négy nappal, elérkezett március első napja. Az emberek ettől nagyon boldogok lettek, és izgatottan vigyorogva járták az utcákat. Azt hiszem a kalaiforniaiak nem tudnak betelni a jó idővel, én viszont úgy érzem visszasírom még a hóesést. Ezekben a napokban azonban nem ez volt a legnagyobb gondom. Folyton eszembe jutott a rövid beszélgetésem Averyvel, és aztán egyből Sally jelent meg bosszús tekintettel, azt hajtogatva, hülye vagyok ha még egy esélyt adok neki. Tudtam, hogy igaza van, de akkor sem tudtam kiverni a fejemből.

Március másodikán, pénteken azonban kicsit vidámabban ébredtem, mert Lang megígérte, hogy a többiekkel elmegyünk a Santa Barbara állatkertbe. Vidáman öltöztem fel és pakoltam össze. Leszaladtam a lépcsőn ahol már a többiek, vagyis Sally, Oliver, Sam, Jessica, Dave, Muffy, Lang, Utta és York vártak rám. Elég hülyén nézett ki, hogy csak nekem és Yorknak nem volt párunk, de igazából nem zavartattuk magunkat. Oliver az utazás céljából külön kisbuszt is kölcsönzött, így mind együtt utazhattunk. Pár óra múlva pedig már le is parkoltunk az állatkert parkolójában. Megvettük a jegyeket, és mint a kisgyerekek, úgy tódultunk be a nagy kapun.

- De itt... Kosz van... - ocsúdott fel Jessica, mire mindenki hitetlenül bámult rá.

- Miért? Mire számítottál? - kérdezte Muffy, aki még nem ismerte eléggé Jessica természetét.

- Hát hogy... Itt van beton, vagy valami... - nézett körbe kétségbeesetten Jessica.

- Van - vigyorgott Utta. - Az agyad helyén - mondta halkabban én pedig összepacsiztam vele.

Sam erre csúnyán nézett ránk, de mi akkor már rég elindultunk az elefántok kifutója felé.
- Ú de cuki! - álmélkodott Sally. - Kiselefánt!
- Nekem kell egy ilyen - jelentettem ki, és minden lány, kivéve Jessicát, vidáman egyetértett.

Egy egész Uttával eltöltött nap után rá kellett döbbennem, hogy egy ilyen lány illik Langhoz. Energikus és mindig vidám természetűnek ismertem meg, nem mellesleg nagyon optimistán fogta fel a legrosszabb dolgokat is.

A nap egyetlen negatívuma Jessica volt... Mindenért nyávogott, és semmi sem volt neki elég jó. Azt hiszem már Samnek is kezdett elege lenni belőle, de nem hangoztatta, csak idegesen-elnézően mosolygott. Dél körül beültünk az egyik vendéglőbe és megebédeltünk, aztán pedig újult erővel folytattuk utunkat.
- Jé, ott van az alteregód, York! - mutattam az egyik gorillára.
- Nagyon vicces - lökött meg. - A tiéd meg ott van! - mutatott a másik oldalon sután csúszkáló kisőz felé.
- De édes! - mentem közelebb hozzá, mire a kicsi is közelebb jött felém.
- Vigyázz, meg ne harapjon! - röhögött Sam.
- Te is nagyon vicces vagy... - néztem rá, aztán visszafordultam az őzikéhez. - Nagyon okoska vagy.
Az állat igazán kedvesen nézett rám, mintha értené mit mondok. Egyszerre volt hátborzongató és nagyon izgalmas is.

- Lia, gyere már! - szólt Dave.
- Menjetek csak, én még kicsit maradok - válaszoltam, és továbbra is a kisőzet néztem.
- Nagyon okos állatok - állt meg mellettem egy fiatal gondozó lány. A kezében egy csomó gyümölcs és mindenféle növény volt, bizonyára etetni készült.
- Igen - bólogattam. - Amúgy Lia vagyok.
- Én Katy. Szeretnéd megetetni? - kérdezte.
- Persze - lelkesedtem fel, ő pedig a kezembe nyomott egy vödröt, ami tele volt növényekkel.
Kinyitotta a kifutó ajtaját, és mi bementünk rajta. Katy megmutatta, hogyan etethetem meg a kisőzet, és otthagyott vele. Egy fél óráig etettem és simogattam a kicsit, mikor szólt Katy, hogy mennünk kéne. Így hát még utoljára megöleltem a kis, barátságos állatot, és kimentünk a kifutóról.

Még utoljára búcsút intettem az őznek, megköszöntem mindent Katynek, és a többiek után indultam. Meg is találtam őket, épp a zsiráfokat nézegették
- Mit csináltál ennyi ideig? - lépett mellém York.
- Megetettem az őzikét - mosolyogtam rá.
- Tényleg? - csodálkozott.
- Aha - vigyorogtam tovább.
 A nap összességében nagyon jól telt. Sok szép állatot láttunk, és rengeteget nevettünk. Hat körül ültünk be a buszba, és indultunk vissza Oxnardba. Pár óra múlva már otthon is voltunk, de ami ott fogadott minket, nem lehetett szívmelengetőnek nevezni.

Belépve a házba Miranda ordítozását hallottuk meg legelőször. A nappaliban voltak apával, de kint az előtérben is tisztán lehetett hallani mindent.

- És erről mért csak most szólsz?! És mégis miért nem kérdeztél meg mielőtt döntöttél?! Én nem akarom ezt a kis csitrit a házunkban látni!

- Miranda értsd meg, ő az én lányom, nem a tiéd, és semmi közöd hozzá, hogy megengedem neki, hogy itt maradjon vagy sem! - csattant fel apa, és abban a percben világossá vált számomra, hogy rólam van szó.
Amint ez Sallyben is tudatosult, egyből felráncigált a szobámba, és becsukta az ajtót. Pár másodperccel később az ikrek is berontottak a szobámba, és mind leültünk a földre.
- Nyugi, apád úgysem küldd el - ölelte át a vállam Sam, én pedig csak sóhajtottam.
- Miranda néha olyan szemét tud lenni... - motyogtam.
- Nekünk mondod...? - legyintett Dave.
Így üldögéltünk pár órán át, mikor bejött apa.
- Tudom, hogy mindent hallottatok, - nézett körbe a szobában. - de akár mi történik, Lia nem megy el innen. Ezt megígérem - mondta és hosszan megölelt.
- Köszönöm - mondtam, ő pedig csak biccentett és elhagyta a szobát.

Fél óra múlva már csak én voltam a szobámban. Felfeküdtem az ágyra és csak a plafont bámultam. Vajon Miranda miért utál ennyire? Egyszerűen csak ilyen a természete? Mintha tél elején mondott volna valamit... Sosem leszek apuci pici lánya... Hát persze, csaptam a homlokomra, Miranda féltékeny rám...


 
________
Írói megj.: Jöhetnek a kommentek. :) Mi a véleményetek Mirandáról? :D