15. rész: Mégis mi jöhet még?
Vasárnap este kilenckor felszállt a gépem a pesti reptérről, de pár óra múlva újra leszállt, mert viharba kerültünk, így kényszerleszállást hajtottunk végre Párizsban. Micsoda este... A légitársaság biztosított szállást, a repülőtér közelében, ahol eltölthettük az éjszakát és a másnapot az új gép indulásáig. Másnap reggel nyűgösen és fáradtan keltem, de egyből tárcsáztam a légitársaság számát. Közölték velem, hogy a jegyemet átfoglalták egy aznap este hétkor induló járatra, ami a nyolcas terminálról indul. Megköszöntem a segítséget és azon tanakodtam, mihez is kezdjek. Egy szót sem beszéltem franciául, és reméltem, hogy az angoltudásommal valahogy eligazodom.
Ezelőtt még sosem jártam Franciaországban, de úgy döntöttem, kihasználom az alkalmat, hisz mindenben van valami jó. Felöltöztem és kiléptem a szállodából. Egy pénzváltóban váltottam magamnak pénzt, és utána egy turistabolt felé vettem az irányt. Vettem egy térképet, gondolván nem kéne egyedül eltévednem, aztán pedig vásároltam rengeteg szuvenírt is. Miután ezzel megvoltam, megkerestem a térképen a hollétemet, és elindultam az Eiffel torony felé. Párizs gyönyörű volt, főleg télen. A hó puhán ropogott a csizmám alatt, és abban a percben lehet, hogy kicsit aggódtam, de a lelkem könnyű volt. Nem sokkal később, na jó lehet, hogy volt az egy óra is, már az Eiffel torony tetején álltam. Párizs felülről is lélegzetelállítóan szép volt, egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal.
Hirtelen valaki megszólított, de franciául mondta, így nem értettem.
- Tessék? - kérdeztem vissza angolul.
- Áh, maga nem beszéli a nyelvet - legyintett a magas, francia férfi, erős akcentussal beszélve. - Csak azt kérdeztem, hogy ugye milyen szép?
- Igen, fantasztikus - mondta, és visszafordultam a város felé. - Amúgy Lia vagyok.
- Én pedig Pierre - mondta mosolyogva. - Egyedül van itt?
- Igazából nem ide készültem, csak a vihar miatt a repülőgépemnek le kellett szállnia itt. Kaliforniába megyek, a családomhoz - mondta, és nagyon jó érzés volt kimondani a családom szót.
Egész délelőtt Pierrel voltam, a torony tetején. beszélgettünk és nagyon jól éreztem magam. Délben egy kis étteremben ettünk, de aztán Pierrenek el kellett mennie.
- Hát akkor viszlát - mondtam, ő pedig megölelt.
-
Adieu princesse! - mosolygott, felszállt a motorjára és elhajtott.
- Adieu! - szóltam utána, de bizonyára már nem hallotta meg.
Ezután a csodás délelőtt után visszaindultam a szállodámba. Kerülőúton mentem, hogy még többet láthassak a városból. Ahogy így sétálgattam rá kellett döbbennem, hogy ez tényleg a szerelem városa. Mindenhol párok sétáltak vagy ültek, és szerelmes pillantásokat váltottak. Egy padon egy idős pár ült kézen fogva, és franciául beszélgetve. Nagyon édesek voltak, és rájuk pillantva arra gondoltam, egyszer majd nekem is lesz valakim akivel így ülhetek egy hűvös, téli napon.
Öt körül értem a szállodába, és onnan egyenesen a reptérre mentem. Már a repülőn ülve eszembe jutott, végül is, milyen szerencsés vagyok. Párizsban tölthettem egy teljes napot, egy új barátot szereztem és az idegesítő és szívtelen anyámat is sok száz kilométerrel odébb tudhatom. Az út további részét végigaludtam, és reggel már épp hajnalodott, mikor kiléptem a repülőtér üvegajtaján. Fogtam egy taxit, bediktáltam a címet, és egy negyedóra múlva már a házunk előtt álltam. Igen. Az én és a családom háza előtt.
- Lia?! - ordított ki az ablakán Sally, és pár perc múlva az egész család, persze Mirandán kívül, a nyakamba ugrott és ölelgetett.
Miután a nagy üdvözlésen túl voltunk, bementünk a házba és ott mindent elmeséltem nekik. Az anyámról, Hannáról és a párizsi napomról.
- Örülünk, hogy végre itt vagy - mosolygott apa miután mindent elmeséltem.
- Én is - mosolyogtam.
- Most menj, feküdj le, biztos fáradt vagy - mondta Sam meglepően gondoskodóan. - Ha felébredtél, akkor majd mi is elmesélünk mindent.
Megfogadtam bátyám tanácsát, és ágyba is bújtam. Délután három körül keltem fel, épp akkor, mikor a többiek hazaértek a suliból. Pizsamában üldögéltem a nappaliban, mikor berontottak.
- Na most már mindent hallani akarok - jelentettem ki, és kikapcsoltam a tévét.
Leültek mind, és belefogtak.
- Először is, már járhatok suliba - újságolta Dave. - Már majdnem teljesen épek a bordáim.
- Ennek nagyon örülök - mosolyogtam rá.
- És be is csajozott - röhögött fel Oliver, aki szintén ott volt.
- Tényleg? - fordultam újra Dave felé.
- Igen - pirult el egy kicsit.
- És ki az? - majd kiugrottam a bőrömből örömömben.
- Emlékszel a szilveszteri buliról Muffyra? - kérdezte. - Hát ő az...
- Nagyon szép lány volt - jegyeztem meg vigyorogva, majd Samhez fordultam. - És te még mindig jársz Szörnyellával?
Ezen a többiek jót nevettek, de én komoly képpel néztem a kicsit sértődött fiút.
- Igen - mondta. - És nem Szörnyella, csak nincs hozzászokva a...
- Az élethez? - vetette közbe Oliver, és összepacsiztam vele.
- Leszállhattok már róla - jelentette ki.
Ekkor kinyílt az ajtó, és York lépett be rajta. Én egyből a nyakába vetettem magam, és vagy tíz percig csak ölelgettem.
- Jól van már - röhögött, és eltölt magától. - Azért ne fojts meg.
- De úgy hiányoztál! És ti is mind! - fordultam a többiek felé is.
- Meddig maradsz? - tette fel a szörnyű kérdést Sally, mire mindenki savanyú képet vágott.
- Még nem tudom - vontam vállat. - De az a lényeg, hogy itt vagyok. Különben is, kinek van kedve a medencében fürödni?
Ezt az ötletet mindenki díjazta, így az egész délutánt eltöltöttük kint. Este én maradtam kint legtovább, mert nekem kellett elpakolnom a labdákat és egyéb vízi játékokat. Épp egy úszógumiból engedtem ki a levegőt, mikor valaki megszólított.
- Szia - köszönt Lang.
- Szia - mosolyogtam rá. - Gyere be, nyitva van - mutattam a hátsókert kapujára.
- Tényleg itt vagy - suttogta mikor közelebb ért hozzám.
- Igen - nevettem el magam. - Tényleg.
- Hiányoztál - mondta, és szorosan megölelt. - El se tudtunk köszönni.
- Sajnálom - motyogtam és még jobban hozzá bújtam.
Így álltunk egy ideid, majd elengedtük egymást.
- Meddig maradsz? - tette fel ő is a kérdést.
- Még nem tudom - feleltem.
- Nem költözöl ide... Örökre? - vetette fel.
Pár percig nem mondtam semmit, de aztán válaszoltam.
- Már én is gondoltam rá, de nem tudom, hogy apa megengedné-e... Azt hiszem holnap megkérdezem - mosolyodtam el, és abban a percben szilárdan elhatároztam magam.
________
Írói
megj.: Remélem tetszik a rész, szeretnék soook komit is ^^ Légyszi *-*
Másnap délelőtt izgatottan ébredtem. Tudtam mit kell tennem, és hogy kit kell választanom. Leszaladtam a konyhába, ettem egy keveset, majd gyors zuhanyzás és öltözködés után már az utcán is voltam. Siettem ahogy a lábam bírta, és alig bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak idiótán. Azonban mikor a keresett ház elé értem eszembe jutott, ma mindenki suliban van. Így kicsit bosszúsan indultam haza, de attól a gondolattól, hogy pár óra múlva tisztázódhat a helyzetem, újra felvidultam.
Egy órán belül végül megérkezett mindenki és elindultunk a partra.
Négy hónap telt el azóta, hogy elmentem Averyhez, és bevallottam, én is szeretem. Azóta is együtt vagyunk, és azt hiszem tényleg megváltozott. Azóta nem láttam őt inni, és figyelmesebb mint valaha. Mi nagyon boldogok vagyunk, és York sem haragszik ránk, hisz őt is megtalálta a szerelem. Egy Ming nevű, kínai származású lánnyal jár, már másfél hónapja. Nagyon boldogok, és én is boldog vagyok, ha boldognak látom őket. Sam és Jessica szakítottak, de bátyám nagyon élvezi a szingli életet. Daveék és Sallyiék még mindig együtt vannak, természetesen. 
- Mi az a nagyon fontos? - kérdeztem rosszat sejtve. - Mi nem várhatott?
- Öhm... Azért akartam veled találkozni, mert mondani szeretnék valamit... - kezdte. - Öhm... tudom, hogy már nagyon sokszor elrontottam, és nem is várom, hogy megbocsáss, de szeretném ha tudnád, hogy még mindig szeretlek. És azt hiszem örökké szeretni foglak...
- Amikor három éves voltam apám kórházba került. Amíg ő távol volt anyám egy új pasit szedett fel, akinek volt egy fia. Majdnem egyidősek voltunk a fiúval, de ő még anyámtól is és az új pasijától is több figyelmet kapott nálam. Amikor szomorú voltam, vagy úgy éreztem, nem érdeklem őket, csak bementem apához a kórházba és ő megvigasztalt. De mire tizenegy éves lettem apukám elhunyt, én pedig teljesen elveszettnek éreztem magam. Anya, az új pasija és a fia tökéletes boldogságban éltek, és engem csak néha vettek észre. Szörnyű idők voltak, és aztán tizennyolc éves koromban el is hagytam anyám házát. A saját lábamra kellett állnom. Mikor huszonkét éves lettem, akkor ismertem meg a fiúk apját. Nagy bajban voltam, ő pedig kedves volt hozzám, és segített. Akkor apám halála óta először újra éreztem, valaki törődik velem és nem csak kihasznál. Össze is házasodtunk, de megint csalódnom kellett. Csak kihasznált, elrabolta az összes pénzem én pedig két fél éves csecsemővel az utcára kerültem. Muszáj volt visszamennem anyámhoz, aki addigra alkoholfüggővé vált. Egy évig laktunk nála a fiúkkal, de aztán egy szép napon egy bevásárlóközpontban megismerkedtem apáddal. Nem volt elég pénzem, hogy kifizessek egy kiló kenyeret és egy liter tejet, ő pedig készségesen kisegített. Később többször is felkeresett, és mindig segített ahol csak tudott. Idő közben egymásba szerettünk, és mire a fiúk három évesek lettek összeházasodtunk. Így éltünk boldogan egész addig, míg fel nem tűntél te... Azt hittem, megint kiszorít valaki a családból... De már belátom, tévedtem... - fejezte be végül.
Nagyon nyíltan beszélt, talán ezt az egészet még soha senkinek sem mondta el, és én nagyon megsajnáltam. Rájöttem, hogy igazságtalanul ítéltem meg, és hogy Miranda csak egy kis szeretetre és figyelemre vágyott egész életében. Nem bírt tovább a könnyeivel, én pedig átöleltem a vállát.
A buli után négy nappal, elérkezett március első napja. Az emberek ettől nagyon boldogok lettek, és izgatottan vigyorogva járták az utcákat. Azt hiszem a kalaiforniaiak nem tudnak betelni a jó idővel, én viszont úgy érzem visszasírom még a hóesést. Ezekben a napokban azonban nem ez volt a legnagyobb gondom. Folyton eszembe jutott a rövid beszélgetésem Averyvel, és aztán egyből Sally jelent meg bosszús tekintettel, azt hajtogatva, hülye vagyok ha még egy esélyt adok neki. Tudtam, hogy igaza van, de akkor sem tudtam kiverni a fejemből.
Fél óra múlva már csak én voltam a szobámban. Felfeküdtem az ágyra és csak a plafont bámultam. Vajon Miranda miért utál ennyire? Egyszerűen csak ilyen a természete? Mintha tél elején mondott volna valamit... Sosem leszek apuci pici lánya... Hát persze, csaptam a homlokomra, Miranda féltékeny rám...
- Nyugi - suttogta, hogy csak én halljam. - Nem lesz szilveszter 2...
- Szia - nyögtem.
- Mizu? - kérdeztem. - Tudod már az anyagot?
Másnap vidáman ébredtem, mert biztos voltam benne, hogy meg fogom kérdezni apát az itt maradásommal kapcsolatban. Szerda lévén mindenki munkában vagy iskolában volt, így azt csinálhattam amit csak akartam. Igazából csak Stephennek segítettem, és kicsomagoltam a még a bőröndömben lévő cuccaimat. Anya többször is próbált hívni, de én mindig kinyomtam. Nem akartam vele beszélni. Fél három körül megérkeztek a többiek én pedig elindultam Sallyvel vásárolni. Még félúton sem voltunk, mikor összetalálkoztunk Averyvel.
Így telt a csütörtököm, és pénteken is nagyjából ugyanúgy töltöttem az időmet, azzal a különbséggel, hogy az ikrek kitalálták, hogy menjünk le hétvégére a nyaralóba megünnepelni a visszatérésemet. Így estefelé el is indultunk, és hamar meg is érkeztünk. Csak az ikrek, Sally, Oliver és York jöttek meg persze én, de Sam közölte, hogy ő "véletlenül" meghívott pár másik embert is, akik szombat este egy nagy partira jönnek. Hurrá... Szilveszter 2? Így hát pénteken éjfélig fürödtünk a tengerben, és amíg a többiek nyugodtan, én kétségek között tértem nyugovóra.
Három nap múlva, kedden, a temetés napján, fáradtam ébredtem. Az elmúlt két napban nem sokat beszéltem anyával, vagy a barátjával, Marcival. Vasárnap, este értem haza, hétfőn pedig mindketten dolgoztak, és estefelé anya az orvosnál volt. Nem tudtam miféle orvoshoz mehetett, de nemsokára választ kaptam a kérdésemre. Lassan leballagtam reggelizni, ahol már anya várt rám.
- Viszlát! - ordítottam vissza az ajtóban álló anyámnak mérgesen, és elindultam az utcán.
