12. rész: A bál
Másnap délelőtt izgatottan ébredtem. Nem feltétlenül a bál miatt aggódtam, csak úgy jól esett egy kis pezsgés. Pizsamában vánszorogtam le reggelizni az étkezőbe, ahol Sally szorongva próbált legyűrni egy pirítóst.
- Nyugi már - kuncogtam, miközben leültem mellé, és magam elé vettem egy tányér müzlit, és felöntöttem tejjel.
- Ajj, de nagyon izgulok. Mi lesz ha nem tetszik az embereknek a díszítés? És ha majd mindenki arról beszél, hogy teljesen elrontottuk és...? - nem tudta befejezni, mert a szavába vágtam.
- Nyugalom - mondtam. - Minden tökéletes lesz. Megígérem.
- És ha...?
- Nincs semmi ha vagy de! Minden csodálatos lesz! Ez a te éjszakád - mosolyogtam rá bátorítóan, mire ő csak kedvesen visszamosolygott.
Amúgy egész nap mindenki meg volt őrülve. Miranda áthívta a fodrászát, hogy tökéletesen nézzen ki, Sam nem találta az új (!) nyakkendőjét, amit együtt (!!!) vettünk, Stephen pedig idegesen rohangált fel s alá. Délben megebédeltünk, aztán folytatódott minden az elejéről. Ebéd után átvittük a kajákat, és innivalókat a sportcsarnokba, és még utoljára ellenőriztük a díszletet. Ezt jól tettük, mer éjszaka leengedett egy drapéria, és azt vissza kellett erősíteni, és a biztonság kedvéért mindegyiket leellenőriztük. Ezután hazamentünk és Sally egyből készülődni kezdett. Én először is Dave-vel játszottam néhány menet videojátékot aztán megvacsoráztam, és csak hét körül mentem el zuhanyozni, aztán felvettem a ruhámat, cipőmet és bepakoltam a táskámba. Így mentem le a lépcsőn, aminek az aljában már York várt rám.
- Gyönyörű vagy - suttogta miközben megölelt.
- Te sem panaszkodhatsz - kuncogtam a rózsaszín pingvinekkel díszített nyakkendőjére pillantva.
- A nyakkendőmre vagyok a legbüszkébb - közölte, és ki is húzta magát.
Ezután kimentünk a kocsihoz, ahol már Sally és Oliver várt ránk. Hirtelen apa rontott ki a házból.
- Gyerünk mindenki, álljatok egymás mellé, muszáj egy képet csinálnunk! - mondta izgatottan, és csinált rólunk vagy száz darab képet.
Miután ezzel megvoltunk beszálltunk Oliver kocsijába és elindultunk. Mivel a fényképezéssel eltelt az idő, csak nyolc után értünk oda, mikor már majdnem mindenki ott volt.
Sally és Oliver mentek elől, utánuk pedig mi. A terem egyszerűen gyönyörű volt, és a zenekar épp hangolt. Balra nézve megpillantottam Averyt a parkban látott szőke lánnyal, unottan ácsorogni. Közvetlenül a színpad előtt néhány kisiskolás ugrált, kicsit távolabb, a terem sarkában pár középkorú - gondolom a gyerekek szülei - beszélgetett. A terem többi része viszont tele volt környékbeli, velünk egykorúval, akik táncoltak, ettek vagy ittak.
Egyszer csak apa lépett a színpadra.
- Köszöntök mindenkit az idei Valentin bálon! - kezdte. - Pitt Wiliams vagyok, és az én családom szervezte ez évben a mulatságot! Ezennel jó szórakozást kívánok mindenkinek!
Ezzel le is ment a színpadról, és Mirandával elhagyták a termet.
- Mi is köszöntünk mindenkit!- szólalt meg egy fiatal srác a színpadon, a zenekar énekese. - Mi vagyunk a Happy Spring zenekar, és ma este mi szolgáltatjuk az élőzenét!
Erre mindenki tapsolni kezdett.
- Remélem jól érzitek majd magatok - folytatta. - Néhány pörgős számmal kezdünk, és az est végére tartogatjuk a nyugodtabb, lassúbb számokat. Kezdjük hát!
Beszámoltak és egy pörgős, bulizós számot kezdtek el játszani. Az énekesnek nagyon jó hangja volt, és az egész zenekar teljes összhangban volt vele.
- Egy táncot, szép hölgy? - kérdezte York.
- Nem vagyok egy táncparkett ördöge, de szívesen megpróbálom - vigyorogtam rá.
Így hát táncolni kezdtünk. Az este elejét kettesben vagy épp Sallyék kettősével kiegészülve töltöttük, és táncoltuk végig.
- Leüljünk egy kicsit? - kérdezte York, túlharsogva a zenét.
- Aha - bólogattam, és elindultunk a terem vége felé.
- Hozok valamit inni - mondta York.
- Oké - válaszoltam. - Kint leszek az udvaron.
Kisétáltam a sportcsarnok kertjébe, és leültem ott egy padra. Onnan figyeltem a levegőző embereket. Egy másik padon egy párocska smárolt, egy fa körül pedig három kisgyerek játszott. Felnéztem az égre, és elállt a lélegzetem. Gyönyörűen csillagos volt, és minden csillag százszor fényesebben ragyogott mint általában.
- Reméltem, hogy itt találkozunk - ült le mellén valaki.
- Szia Lang - motyogtam lehajtott fejjel.
- Van valami oka annak, hogy hetek óta nem láttalak? - kérdezte, én pedig felnéztem rá.
A szeme csalódottságot, és szomorúságot tükrözött.
- Nem hiszem... Sok dolgom volt...
- Gondolom... - sóhajtott. - Nézd... Tudom, hogy nem voltál felkészülve arra, hogy a barátnőmmel láss, de meg kell értened, hogy én őt szeretem...
- Csak őt? És engem? - kérdeztem hirtelen, de ahogy kimondtam, meg is bántam. - Bocs, nem úgy értettem...
Lang pár másodpercig elgondolkozott.
- Nem tudom - mondta végül. - Én nem tudom...
- És van tipped hogy deríthetnénk ki? Mert ez kezd egy kicsit idegesítővé válni... - motyogtam.
- Van egy ötletem, ha te is benne vagy - mosolyodott el.
- Akkor hajrá - vontam vállat, mire ő közelebb hajolt, és csak úgy egyszerűen megcsókolt.
Nagyon jó érzés volt, de nem volt meg az a varázs, mint akkor, amikor először csókolóztam Averyvel. Éreztem a közelségét, a teste melegét, de most nem repkedtek a pillangóim, nem kerülgetett az ájulás, még csak bizsergést sem éreztem a mellkasomban. Miután véget ért a csók, újra egymásra néztünk.
- Nem - mondta végül megnyugodva. - Csak a barátnőmet szeretem.
- Nem - értettem én is egyet, és megöleltem.
Boldog voltam, hogy végre tisztázódott ez a dolog kettőnk között, és akkor, azon az estén úgy éreztem, még egy igaz baráttal gazdagodtam.
- Upsz, asszem zavarok - jött oda York, vigyorogva.
- Áh dehogy - legyintett Lang. - Én már megyek is - mondta, és még egyszer utoljára megölelt.
- Na mi történt? - tudakolta York, miután leült mellém, én pedig elmondtam mindent.
- És most mihez kezdesz? - kérdezte, miután végighallgatott.
- Hogy érted?
- Hát, most nincs ki miatt sírnod - vigyorgott. - Averyt elküldted, Langgal pedig még csak nem is szeretitek egymást...
- De hülye vagy - nevettem. - Nem fogok senki miatt sírni. Majd lesz, ahogy lesz. Csak hagyom megtörténni a dolgokat.
- Olyan bölcs lettél - nézett rám meghatódást színlelve. - Büszke vagyok rád.
- Kösz - mondtam, és hozzábújtam. - És te felszedtél valakit?
- Áh, nem - mondta. - Már megint egy hülye barátom lelkét kell pátyolgatnom, aki most tudta meg, hogy élete szerelme, nem is élete szerelme... - vigyorgott.
- Jó, akkor menj, szia - bújtam ki az öleléséből.
- De, én szívesen csinálom - vigyorgott, és újra szorosan magához ölelt.
Így ültünk még egy jó ideig, aztán bementünk, hogy táncoljunk egy utolsót. Épp egy lassú szám kezdődött, így mi is beálltunk az enyelgő párocskák közé.
- Nem tudom, hányszor fogom még ezt mondani, de köszönöm, hogy vagy - mondtam, mire York csak elmosolyodott.
- Én pedig nem tudom hányszor fogom még ezt mondani, de nem kell semmit sem köszönnöd.
Így táncoltunk tovább, mikor hirtelen csörögni kezdett a telefonom. Kimentem a folyosóra, és felvettem.
- Haló?
- Szia kicsim - hallottam anya hangját két hónap után először. - Nem tudom hány óra lehet ott, és ne haragudj, ha felébresztettelek, de... Most azonnal haza kell jönnöd... Magyarországra...
________
Írói megj.: Na, hogy tetszett? :D
Másnap délelőtt izgatottan ébredtem. Tudtam mit kell tennem, és hogy kit kell választanom. Leszaladtam a konyhába, ettem egy keveset, majd gyors zuhanyzás és öltözködés után már az utcán is voltam. Siettem ahogy a lábam bírta, és alig bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak idiótán. Azonban mikor a keresett ház elé értem eszembe jutott, ma mindenki suliban van. Így kicsit bosszúsan indultam haza, de attól a gondolattól, hogy pár óra múlva tisztázódhat a helyzetem, újra felvidultam.
Egy órán belül végül megérkezett mindenki és elindultunk a partra.
Négy hónap telt el azóta, hogy elmentem Averyhez, és bevallottam, én is szeretem. Azóta is együtt vagyunk, és azt hiszem tényleg megváltozott. Azóta nem láttam őt inni, és figyelmesebb mint valaha. Mi nagyon boldogok vagyunk, és York sem haragszik ránk, hisz őt is megtalálta a szerelem. Egy Ming nevű, kínai származású lánnyal jár, már másfél hónapja. Nagyon boldogok, és én is boldog vagyok, ha boldognak látom őket. Sam és Jessica szakítottak, de bátyám nagyon élvezi a szingli életet. Daveék és Sallyiék még mindig együtt vannak, természetesen. 
- Mi az a nagyon fontos? - kérdeztem rosszat sejtve. - Mi nem várhatott?
- Öhm... Azért akartam veled találkozni, mert mondani szeretnék valamit... - kezdte. - Öhm... tudom, hogy már nagyon sokszor elrontottam, és nem is várom, hogy megbocsáss, de szeretném ha tudnád, hogy még mindig szeretlek. És azt hiszem örökké szeretni foglak...
- Amikor három éves voltam apám kórházba került. Amíg ő távol volt anyám egy új pasit szedett fel, akinek volt egy fia. Majdnem egyidősek voltunk a fiúval, de ő még anyámtól is és az új pasijától is több figyelmet kapott nálam. Amikor szomorú voltam, vagy úgy éreztem, nem érdeklem őket, csak bementem apához a kórházba és ő megvigasztalt. De mire tizenegy éves lettem apukám elhunyt, én pedig teljesen elveszettnek éreztem magam. Anya, az új pasija és a fia tökéletes boldogságban éltek, és engem csak néha vettek észre. Szörnyű idők voltak, és aztán tizennyolc éves koromban el is hagytam anyám házát. A saját lábamra kellett állnom. Mikor huszonkét éves lettem, akkor ismertem meg a fiúk apját. Nagy bajban voltam, ő pedig kedves volt hozzám, és segített. Akkor apám halála óta először újra éreztem, valaki törődik velem és nem csak kihasznál. Össze is házasodtunk, de megint csalódnom kellett. Csak kihasznált, elrabolta az összes pénzem én pedig két fél éves csecsemővel az utcára kerültem. Muszáj volt visszamennem anyámhoz, aki addigra alkoholfüggővé vált. Egy évig laktunk nála a fiúkkal, de aztán egy szép napon egy bevásárlóközpontban megismerkedtem apáddal. Nem volt elég pénzem, hogy kifizessek egy kiló kenyeret és egy liter tejet, ő pedig készségesen kisegített. Később többször is felkeresett, és mindig segített ahol csak tudott. Idő közben egymásba szerettünk, és mire a fiúk három évesek lettek összeházasodtunk. Így éltünk boldogan egész addig, míg fel nem tűntél te... Azt hittem, megint kiszorít valaki a családból... De már belátom, tévedtem... - fejezte be végül.
Nagyon nyíltan beszélt, talán ezt az egészet még soha senkinek sem mondta el, és én nagyon megsajnáltam. Rájöttem, hogy igazságtalanul ítéltem meg, és hogy Miranda csak egy kis szeretetre és figyelemre vágyott egész életében. Nem bírt tovább a könnyeivel, én pedig átöleltem a vállát.
A buli után négy nappal, elérkezett március első napja. Az emberek ettől nagyon boldogok lettek, és izgatottan vigyorogva járták az utcákat. Azt hiszem a kalaiforniaiak nem tudnak betelni a jó idővel, én viszont úgy érzem visszasírom még a hóesést. Ezekben a napokban azonban nem ez volt a legnagyobb gondom. Folyton eszembe jutott a rövid beszélgetésem Averyvel, és aztán egyből Sally jelent meg bosszús tekintettel, azt hajtogatva, hülye vagyok ha még egy esélyt adok neki. Tudtam, hogy igaza van, de akkor sem tudtam kiverni a fejemből.
Fél óra múlva már csak én voltam a szobámban. Felfeküdtem az ágyra és csak a plafont bámultam. Vajon Miranda miért utál ennyire? Egyszerűen csak ilyen a természete? Mintha tél elején mondott volna valamit... Sosem leszek apuci pici lánya... Hát persze, csaptam a homlokomra, Miranda féltékeny rám...
- Nyugi - suttogta, hogy csak én halljam. - Nem lesz szilveszter 2...
- Szia - nyögtem.
- Mizu? - kérdeztem. - Tudod már az anyagot?
Másnap vidáman ébredtem, mert biztos voltam benne, hogy meg fogom kérdezni apát az itt maradásommal kapcsolatban. Szerda lévén mindenki munkában vagy iskolában volt, így azt csinálhattam amit csak akartam. Igazából csak Stephennek segítettem, és kicsomagoltam a még a bőröndömben lévő cuccaimat. Anya többször is próbált hívni, de én mindig kinyomtam. Nem akartam vele beszélni. Fél három körül megérkeztek a többiek én pedig elindultam Sallyvel vásárolni. Még félúton sem voltunk, mikor összetalálkoztunk Averyvel.
Így telt a csütörtököm, és pénteken is nagyjából ugyanúgy töltöttem az időmet, azzal a különbséggel, hogy az ikrek kitalálták, hogy menjünk le hétvégére a nyaralóba megünnepelni a visszatérésemet. Így estefelé el is indultunk, és hamar meg is érkeztünk. Csak az ikrek, Sally, Oliver és York jöttek meg persze én, de Sam közölte, hogy ő "véletlenül" meghívott pár másik embert is, akik szombat este egy nagy partira jönnek. Hurrá... Szilveszter 2? Így hát pénteken éjfélig fürödtünk a tengerben, és amíg a többiek nyugodtan, én kétségek között tértem nyugovóra.
Vasárnap este kilenckor felszállt a gépem a pesti reptérről, de pár óra múlva újra leszállt, mert viharba kerültünk, így kényszerleszállást hajtottunk végre Párizsban. Micsoda este... A légitársaság biztosított szállást, a repülőtér közelében, ahol eltölthettük az éjszakát és a másnapot az új gép indulásáig. Másnap reggel nyűgösen és fáradtan keltem, de egyből tárcsáztam a légitársaság számát. Közölték velem, hogy a jegyemet átfoglalták egy aznap este hétkor induló járatra, ami a nyolcas terminálról indul. Megköszöntem a segítséget és azon tanakodtam, mihez is kezdjek. Egy szót sem beszéltem franciául, és reméltem, hogy az angoltudásommal valahogy eligazodom.
Három nap múlva, kedden, a temetés napján, fáradtam ébredtem. Az elmúlt két napban nem sokat beszéltem anyával, vagy a barátjával, Marcival. Vasárnap, este értem haza, hétfőn pedig mindketten dolgoztak, és estefelé anya az orvosnál volt. Nem tudtam miféle orvoshoz mehetett, de nemsokára választ kaptam a kérdésemre. Lassan leballagtam reggelizni, ahol már anya várt rám.
- Viszlát! - ordítottam vissza az ajtóban álló anyámnak mérgesen, és elindultam az utcán.
- Öhm... Tudom, hogy sosem voltál jóba Kriszti nénikéddel, de tegnap éjjel elhunyt... És három nap múlva lesz a temetése... Illene eljönnöd...- mondta zavartan. - Mi most érkeztünk meg a reptérre Budapesten, próbálj meg jegyet foglalni a következő járatra. 
A reptéren becsekkoltam, és felszálltam a gépre. Az ablakból néztem ahogy egyre kisebbé válik alattam Kalifornia, és egyre távolabbivá Oxnard, az emberekkel együtt, akik ott vannak. 
Mikor a gépem végre betöltött, másfél hét után először néztem fel facebookra, de amit ott találtam, megdöbbentett. Több mint ötven üzenetem volt, ugyanattól a személytől, Langtól. Szinte mindegyikben azt kérdezgette, hogy miért haragszom, és könyörgött, hogy bocsássak meg, vagy legalább csak menjek ki, és beszéljünk. Mielőtt akármit is csináltam volna, rámentem az adatlapjára, amin a következőt találtam: 
A következő három nap elég eseménytelenül telt, én többnyire Dave-vel lógtam otthon, vagy a terveket finomítottam. Szombat reggelre végül minden készen állt a díszítéshez, és megrohamoztuk a sportcsarnokot. Amikor Sally azt mondta, hogy csak néhány ismerőst hív, kicsit túlzott. Vagy harminc ember állt a sportcsarnok előtt mikor megérkeztünk, készen a díszítésre. Hatalmas kék drapériákkal fedtük a plafont, és mindenfelé fehér és kék virágokat helyeztünk el. A padlót leborítottuk műfűvel, és az ember ha belépett, egy réten érezhette magát.
A legjobban az egész készülődés dologban a Stephennel való kísérletezést élveztem. Minden süteményt, amiből sütött egy próbaadagot megkóstolhattam, és a végére tényleg húsz kilóval többnek éreztem magam.
Az egész szombatot a díszletek tervezésével töltöttem, és segítettem Stephennek összeállítani a bál menüjét is. A vasárnap is nagyjából ugyanúgy telt, csak délután elmentem Yorkkal moziba. Már hosszú évek óta nem voltam, és nagyon jó érzés volt újra azokon a bársonyszékeken ülni, popcornt enni és bambám bámulni az óriáskivetítőt. Este mikor sétáltunk haza, összetalálkoztunk Averyvel, és mivel még mindig nincsenek túl jóban, York le is lépett.
- Jó, oké. Szóval el kéne kezdeni beszerezni az anyagokat, meg a díszítéshez szükséges dolgokat, és nem akartam nélküled csinálni, és ezért...
