13. rész

13. rész: Búcsú

- Haló?
- Szia kicsim - hallottam anya hangját, két hónap után először. - Nem tudom hány óra lehet ott, és ne haragudj, ha felébresztettelek, de... Most azonnal haza kell jönnöd... Magyarországra...

- Mi? - döbbentem le. - Miért?

- Öhm... Tudom, hogy sosem voltál jóba Kriszti nénikéddel, de tegnap éjjel elhunyt... És három nap múlva lesz a temetése... Illene eljönnöd...- mondta zavartan. - Mi most érkeztünk meg a reptérre Budapesten, próbálj meg jegyet foglalni a következő járatra. 

- Oké - mondtam. - És még visszajöhetek ide?

- Ezt majd itthon megbeszéljük. Pakolj össze, és gyere amilyen hamar csak tudsz. Szia, szeretlek.

- Én is - motyogtam és letettem a telefont.

- Ki volt az? - kérdezte York, aki épp akkor lépett ki a folyosóra.

- Hazamegyek - közöltem vele, és megöleltem.

- Tessék? - döbbent le ő is. - De hát csak egy hónap múlva kéne elutaznod, nem?

- De, de meghalt a nénikém, Kriszti, és el kell mennem a temetésére... - válaszoltam. - Hazakísérsz?

- Persze - mondta. - Csak elkérem a kocsit Samtől.

- Nem kell. Menjünk gyalog -ellenkeztem, és el is indultunk.

Egy bő húsz perc múlva már a házunk előtt álltunk. York segített csomagolni, és miután kész lettünk foglaltam jegyet a reggel ötkor induló járatra. Átöltöztem kényelmesebb ruhába, aztán levittük a bőröndjeimet az előtérbe, és leültünk a nappaliba. Küldtem Sallynek egy S.O.S SMS-t, és egy negyed óra múlva begördült Oliver kocsija a házunk elé.

- Nem mész sehova! - kiáltotta Sally, én pedig csak keserűen elmosolyodtam.

- Muszáj - tártam szét a karomat.

- És visszajössz még? - kérdezte Oliver, miután mindketten leültek egy-egy fotelba.

- Nem tudom - sóhajtottam. - Lehet, hogy már csak jövőre.

- Ez... ez most komoly? - küszködött a könnyeivel Sally. - De... nem hagyhatsz csak úgy itt...

- Nem tehetek mást - feleltem szomorúan, és éreztem, már én sem tudom sokáig visszatartani a könnyeimet. - El kell mennem.

Ekkor Sam rontott be a házba.

- Nem mehetsz el! - kérlelt kétségbeesve ő is.

- Ne haragudjatok, de muszáj elmennem - néztem körbe.

- Apával beszéltél már? - kérdezte Sam.

- Nem tudom hol lehet - ráztam a  fejem. - Biztos Mirandával van.

- És Dave?

- Még alszik - mondta York. - Nem akartuk felébreszteni.

- De mielőtt elindulnék, mindenképp elbúcsúzok tőle.

- Kitől? - jött le Dave óvatosan a lépcsőn.

- Tőled... - motyogtam. - Hazautazom.

- Mi? - döbbent meg ő is. - De miért?

Lassan leért a nappaliba, és leült a kanapéra mellém.

- Meghalt a nénikém, és el kell mennem a temetésére - közöltem ki tudja már hanyadszorra.

- Óh, részvétem - motyogta.

- Még csak nem is ismertem a nőt... D rokon, úgyhogy illik ott lennem - vontam vállat.

- És visszajössz még? - tette fel a kérdést most éppen Sam.

- Fogalmam sincs - ráztam a fejem.

Egy óra múlva apa és Miranda is befutott. Feltették ők is ugyanazokat a kérdéseket, én pedig ugyanazt válaszoltam mindegyikre. Fél négy körül Stephen is befutott, reggelit csinált nekünk, mi pedig készséggel elfogadtuk. Négykor pedig megérkezett a taxim. Mindenki kijött velem a taxihoz, ott pedig mindenkit (kivéve Mirandát) megöleltem.

- Légy jó - búcsúzott apa.

- Vigyázz magadra királylány - ölelt magához Stephen.

- Csak okosan hercegnő - mosolygott rám York.

Mindenkitől elbúcsúztam, és épp szálltam volna be a kocsiba, mikor Avery tűnt fel az sarkon. Szóltam a taxisnak, hogy várjon még pár percet, és odaszaladtam Averyhez.

- Hát tényleg elmész... - motyogta.

A nap első sugara megvilágította arcát, ami most nagyon szomorúnak tűnt.

- Sajnálom - suttogtam, ő pedig szorosan magához ölelt.

- Szia - mondtam mikor elengedtük egymást, beszálltam a taxiba, ami pedig elvitt a reptérre.

A kocsi ablakából néztem az ébredező várost, és az a keserű érzés kerített hatalmába, hogy talán soha többé nem térek ide vissza. Talán soha többé nem látom viszont a barátaimat, és az apámat. Furcsa... Mikor megérkeztem, úgy éreztem minden ellenem van, mindenki utál és én is utáltam mindent. És most... legszívesebben örökre itt maradnék...

A reptéren becsekkoltam, és felszálltam a gépre. Az ablakból néztem ahogy egyre kisebbé válik alattam Kalifornia, és egyre távolabbivá Oxnard, az emberekkel együtt, akik ott vannak. 

Az út nagy részét végigaludtam, s még fel sem fogtam teljesen, hogy tényleg elmegyek, mikor már a gép a landoláshoz készült. A reptéren fogtam egy taxit, és hazautaztam a házunkhoz. Negyed óra utazás után megérkeztem a házunk elé.

- Újra "itthon" - gondoltam, majd kiszálltam a kocsiból. 

Furcsa volt a meleg Kaliforniából, a hűvös, szeles, és havas Februárba érkezni. Bementem a házba, lepakoltam az előszobába, és bementem a konyhába. Anyám ott találtam, épp valami vacsora félét készített.

- Szia - mondtam halkan.

- Szia - fordult meg, és hozzám sietve megölelt. - Hogy utaztál?

- Jól - mondtam. - Felmegyek, lepakolok.

- Figyelj kicsim - szólt. - Ha szeretnél még visszamehetsz apádhoz, de én jobban örülnék, ha itthon maradnál.

- Majd még eldöntöm - vontam vállat, és felvittem a cuccaimat a szobámba.

Minden olyan volt, mint amikor utoljára otthagytam. A könyveim a polcon, az ágyneműm az ágyon, a füzeteim az asztalomon. Minden teljesen olyan volt mint Decemberben, azzal a különbséggel, hogy én már más ember lettem.

Elővettem a laptopomat, és beléptem facebookra. Rengeteg búcsúzó üzenet volt, szinte mindenkitől. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nagyon sok embertől nem tudtam elköszönni, köztük Langtól sem. Mikor erre gondoltam, elhatároztam, akármi történjék is, egyszer mindenképp visszamegyek Kaliforniába.

________
Írói megj.: Kicsit szomorú rész lett, meg rövid. De nem sokára jön a folytatás. ^^♥ Ja, és jöhetne néhány komment. :$