1. rész

1. rész: Az első hó

December tizedikén leesett az első hó Magyarországon. December tizenegyedikén pedig viszlátot mondtam mindennek és mindenkinek aki ott volt, és felszálltam arra a nyomorék repülőgépre, ami elvitt egy rémálomtanyára.

Oxnard - Budapest járat, tizenöt óra. Tizenöt óra szenvedés. Az úton megnéztem rengeteg idióta amerikai filmet, amitől teljesen kiégtem, valamint aludtam pár órát. Az egyetlen jó a korlátlan gumimaci-fogyasztás volt. Nyammi.

Ja, igaz. Még nem mondtam el, miért mentem Kaliforniába. Hát akkor most elmondom. Amikor gyerek voltam, elváltak a szüleim, és apukám Kaliforniába költözött. Az idióta anyukám pedig úgy döntött már rég láttam apámat, így lepasszolt hozzá, holott csak az új pasijával akartak kettesben Hawaiira utazni. Szinte semmit sem tudok távoli rokonomról, még csak emlékeim sincsenek róla. Az egyetlen amit tudok, hogy Pitt Wiliams-sznek hívják. Én ezért lettem Vilmos Cecília. Igen, tudom ocsmány egy nevem van, és angolul sem hangzik jobban higgyétek el, Cecilia Wiliams. Ha már így kicsit magamról beszélek, elmondom, tizenhat éves vagyok, tizedikes, a szüleim elváltak (de ezt már mondtam) és gyűlölöm a meleget és az USA-t is.

Szóval a repülőgép végül is földet ért Oxnard repülőterén, én pedig tanácstalanul sétáltam ki az előcsarnokba, ahol megláttam egy mosolygó férfit, kezében egy "Cecilia Wiliams" feliratú táblával. Nagyon sármos pasi volt, és felvidultam, gondolván, milyen helyes apukám van. Tévedtem. A férfi csak a sofőr volt, aki elvitt az igazi apám kertvárosi, hatalmas házába. Egy másik férfi, John, pedig fogta a bőröndjeimet, és felvitte őket a szobámba, amíg a sofőr beállt a garázsba.

- Szia! - és ekkor kilépett a házból az igazi apám. Rövid, barna haja és fürkésző zöld szeme volt. Csinos kis bajuszt viselt, ami nagyon jól állt neki, és igen, az apám is igazán sármos pasi volt. - Örülök, hogy itt vagy! Gyere bemutatlak a többieknek

- Oké... - feleltem sután, és egy gyors ölelés után be is mentünk a -természetesen légkondis- házba.

Az előszoba is nagyobb volt, mint az otthon házunk egésze, és a többi szoba. Minden fényűző és modern, tök hányingerem lett tőle. Pff... A konyhában meg is találtuk a "többiek"-t, akik egy szőke, kék szemű cicababából, és két fiából, Daveből és Samből állt. A fiúk ikrek voltak, nálam kicsit idősebbek, apám új csajának, Mirandának a fiai. Davenek barna haja és abrna szeme, Samnek pedig szőke haja és barna szeme volt. Nem mondom, hogy csúnyák voltak, sőt... De azért mégis. Köcsög amerikaiak!

Miután mindenki bemutatkozott, és kiderült az egész pereputty felvette apám vezetéknevét, egy nagy, és nagyon nem boldog családban éreztem magam. Tiszta hamupipőke, csak nővérek helyett bátyókkal.

Szóval mivel már estefelé járt meg is vacsoráztunk. Ezután Pitt és a nője felmentek a fenti nappaliba (?), Sam a szobájába, Dave a kertbe, én pedig tanácstalanul üldögéltem a konyhában.

- Jaj, szegény hölgyike - hallottam meg egy barátságos férfihangot a hátam mögött. - Mi a baj?

- Ő... Jó estét. Nem hallottam, hogy itt van, kedves...

- Ó, igaz, még be sem mutatkoztam, Stephen vagyok, a szakács, te pedig csak Lia lehetsz.

- Lia?

- Baj, ha így hívlak?

- Nem - mosolyodtam el.

Stephen nagyon vidám fickó volt. Sötét haja, és kis, hetyke bajusza volt, és elég terjedelmes pocakja.

- Na gyere. Csinálok neked valami finomat - invitált, én pedig vele mentem a konyhába, és leültem a konyhapult mellé.

- És, hogy tetszik itt? - tudakolta, miközben nekilátott muffint sütni.

- Hát még nem sok mindent láttam, de sosem rajongtam Amerikáért.

- Majd csak megszereted - mosolygott Stephen. - És Mirandáról mit gondolsz?

- Hát... Semmiképp sem szeretném anyának hívni.

Ezen a kedves szakácsom jóízűen felnevetett.

- Megértem.

Szóval így telt az estém. Miután Stephen elkészült a muffinokkal, és megettük őket, már nagyon későre járt, így el is mentem lefeküdni. A szobám gyönyörű volt. Hatalmas baldachinos ágy, rengeteg modern bútor, és nagyon tágas tér, na meg persze saját fürdőszoba. Gyorsan lezuhanyoztam, és az ágyamban fekve, arra gondoltam, még sem lesz ez olyan szörnyű téli szünet.

 Másnap reggel, már nyolckor talpon voltam, és egyből lementem a konyhába.

- Jó reggelt hercegnő - köszöntött Stephen. - Mi a terved mára?

- Nem tom - vontam vállat, mert ezen még nem is gondolkoztam. Mi a frászt fogok itt csinálni közel tizenegy hétig?

- Az ifjú David bizonyára szívesen körbe vezet - pillantott az említett felé Stephen, aki az asztal mellől csak biccentett, amolyan " ha nagyon muszáj"-féle képen.

- Áh, nem kell! Csak azt mondd meg merre van a könyvtár.

- Három saroknyira van, a Rose streeten. Meg fogod találni? - kérdezte gúnyosan, de én nem zavartattam magam.

- Biztosan - mosolyogtam kedvesen, mostohabátyám pedig szemét forgatva bekapta az utolsó falat pirítósát és kivonult a konyhából. 

- Áh, kicsit morci szegény - nevetett a jó kedéjű szakácsom, aztán jól megtömött a híres, amerikai palacsintájával.

Miután már úgy éreztem, hogy bálna méretűre dagadtam, és nem fért belém több falat el is indultam a könyvtárba. A nap nagyon erősen sütött, de szerencsére nem volt túl meleg egy kis sétához, de megérte volna még nyolcvan fokban is sétálni, mert a könyvtár nem csak meseszép, de hűvös is volt. Gyorsan be is iratkoztam, és kutakodni kezdtem. Végül kivettem két Shakespeare művet (Machbeth, Szentivánéji álom), valamint az örök kedvenc, a Harry Potter sorozat első három részét. Mivel jobb dolgom nem volt, leültem egy csöndes sarokba, és elkezdtem olvasni a Szentivánéji álmot. Épp azon szörnyülködtem, hogy hogyan lehet beleszeretni egy szamárba, mikor valaki megzavart.

- Shakespeare? - tudakolta egy kíváncsi hang.

- Igen. Miért? - néztem a mellém letelepülő sötét hajú fiúra.

- Csak kérdeztem - vont vállat vigyorogva. - Amúgy Avery vagyok.

- Én Cecilia.

- Örülök, Lia - nyújtotta felém a kezét, és kezet fogtunk. - Amúgy új vagy erre? Még sosem láttalak.

- Csak a telet töltöm itt. Amúgy Magyarországon élek.

- Ja, vágom. Te vagy Pitt kicsi lánya.

- Igen - húztam a szám.

- Most mért? Dúsgazdag a pali. A nője meg hmmm.

- Ajj már - legyintettem bosszúsan, amin új haverom jót szórakozott. - Amúgy is, miért zaklatsz egy fiatal, védtelen, Shakespeare-t olvasó lányt.

- Kíváncsiság - vont vállat. - De most hogy így mondod, tényleg mennem kell. Remélem még találkozunk.

- Hát amilyen a "családom", az az érzésem sokat fogok itt lógni.

Ezen megint jót nevetett, és egy utolsót intve lelépett.

A délelőtt nagy részét a könyvtárban töltöttem, csak délben tértem "haza".

- Jaj, kicsim, hol voltál? - tudakolta aggódva Pitt. - Egész délelőtt aggódtam.

- Hát, csak a könyvtárban - vontam vállat.

- Akkor jól van - apám láthatóan megnyugodott. - Menj, egyél valamit, aztán gyere ki egy kicsit. A fiúk már a medencénél vannak.

Én csak biccentettem, és a konyhába mentem. Ott Stephen-nek mindent elmeséltem, és ő csak annyival kommentálta Avery-t, hogy "Cuki fiú".

Szóval némi ebéd elköltése után fürdőruhát vettem, és az én kis Shakespeare-emmel kivonultam a hátsó kertbe. A medence amúgy hatalmas, és gyönyörű volt, de én nem akartam fürödni. Csak lefeküdtem egy napozóágyba, és olvasgattam. A többiek nagyon jól szórakoztak, néha invitáltak is, de látva felesleges, egy idő után lemondtak arról, hogy egy nagy boldog családként fürdőzzünk együtt.

Este, vacsora után, az ágyamban feküdve megállapítottam, hogy kifejezetten csodás szünet áll előttem, amennyiben Avery nem tűnik el az életemből.