9. rész

9. rész: Baleset és bál

Másnap a telefonom csörgésére ébredtem.

- Halló? - nyögtem félálomban.

- Figyel, Lia. Ne ijedj meg, de... - Sam hívott, és ez a mondat volt az, amikor megijedtem. - Dave kórházba került.

- Mi? - akadtam ki. - Még is mit csináltok hajnalban a kórházban? Mi történt?

- Lia... Nyolc óra van. Mindegy, amilyen hamar csak tudsz, gyere be a megyei kórházba - mondta.

- Oké, máris indulok - feleltem, és kapkodva felöltöztem.

Kirohantam a konyhába, felkaptam egy szendvicset, és a cipőmmel a kezembe rohantam tovább a buszmegállóba. El sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett Dave-vel, és már majdnem beleőrültem a várakozásba, mire végre megérkezett a busz. Felszálltam rá, és harminc perc utazás után le is szálltam. Átrohantam az úton - ahol majdnem elütött egy piros kisbusz - és berontottam a kórházba.

- Hol van David Wiliams?! - ordítottam a recepciósra, mire az rémülten kikereste, és közölte a kórterem számát.

Felszáguldottam a második emeletre, és benyitottam a 17-es terembe. Dave az ágyon feküdt, és egy széken Sam ült.

- Mi történt? - kérdeztem aggodalmasan, és leültem Dave ágya szélére.

- Motoros baleset - vigyorgott keserűen Dave. - Három törött borda meg néhány kisebb sérülés.

- Óh basszus... - szörnyülködtem. - Mikor engednek ki?

- Két nap múlva, de utána is feküdnöm kell - mondta.

- Apáék tudják? - kérdeztem.

- Igen - felelte Sam. - Pittnek muszáj egy konferencián részt vennie, de utána rögtön jön. Anya meg azt mondta, hogy lehetséges hogy benéz...

- És Sally? Oliver? York? Chris? - soroltam a neveket, akik eszembe jutottak. - És amúgy is, mi történt?

- Már nagyjából mindenki tudja, csak hát mivel nem rokonok, nem jöhetnek el suliból - válaszolta Sam. - És hogy mi történt, azt Dave tudja igazán.

- Az az igazság, hogy kicsit túl gyorsa mentem, - vette át a szót Dave. - és egy teherautót nem vettem észre, és becsúsztam alá. Az én hibám volt.

- Majd csak meggyógyulsz - mondtam, és megfogtam a kezét, mire ő bátorítóan megszorította.

Ekkor apa rontott be a szobába, és mivel így már túl sokan voltunk a kis kórteremben, Sammel leléptünk a büfébe.
- Nagyon aggódsz? - kérdeztem.
- Eléggé... Tudod, az ikrem, és olyan mintha kicsit nekem is balesetem lett volna...
- Megértem - mosolyogtam kedvesen. - De, hé, fel a fejjel! Dave már most is mosolyog, és pár napon belül kutya baja sem lesz.
- Remélem. És jó hogy itt vagy - mondta, és szorosan magához ölelt.
- Ugyan - mondtam miután elengedett. - Ez csak természetes.

A délelőttöt a kórházban töltöttük, és délben is csak kajáért ugrottunk ki. Kettő körül Sally és Oliver is beugrott, később pedig York és Chris is. Négy körül én is elbúcsúztam a többiektől, és Yorkkal hazaindultunk.
- Jól vagy? - kérdezte York, az elmúlt néhány napban nem tudom hanyadszorra.
- Igen, persze. Remélem Dave hamarosan felépül.
- Én is - bólintott.
Ezután felszálltunk a buszra, és egy fél órán belül otthon is voltunk. Mikor hazaértünk Miranda a nappaliban feküdt, és nézte a kedvenc brazil szappanoperáját. Amikor megláttam, szörnyen mérges lettem.

 - Te mégis mis a francot csinálsz itt?! - ordítottam, mire ő lustán és csodálkozva nézett fel rám. - A fiad a kórházban fekszik, törött csontokkal, az egész család bent van vele, és aggódik, te pedig csak itt fekszel! Nagyon jó anya vagy, mondhatom!

- Jaj, ne csináld már... - nyögte lomhán. - Elég nagy fiú már, tud magára vigyázni... És ha most nem haragszotok, nézném a filmet...

Ha York nem fog le, ott helyben neki estem volna. De kedves barátom ott volt, és felráncigált a szobámba.

- Ha megvered, semmit nem oldasz meg. Ez nem a te harcod - mondta, és leült mellém az ágyra.

- De annyira dühít az a nő - feleltem. - Legszívesebben én... én...

Nem bírtam tovább, elsírtam magam. Nem azért mert szomorú voltam, hanem azért mert dühös, szörnyen dühös. York magához ölelt, nem törődve azzal, hogy teljesen eláztatom a kedvenc pólóját. Pár perc pityergés után kicsit lenyugodtam.

- Kösz, hogy itt vagy nekem - motyogtam. - Alig egy hete ismerlek, mégis annyi mindent köszönhetek neked.

- Nem kell semmit - mosolygott kedvesen. - Ez a barátok dolga.

A délután hátralévő részét együtt töltöttük, és csak úgy elvoltunk. Este, vacsora közben a többiek is megérkeztek, mert vége lett a látogatási időnek.

- Hogy van Dave? - kérdeztem, mikor már mindenki leült hozzánk vacsorázni.

- Egész jól - felelte apa, miközben krumplit szedett magának.

- Holnapután kiengedik - tette hozzá Sally. - Ha nem lesz semmi probléma.

Csöndesen megvacsoráztunk, és utána én kikísértem Yorkot.

- Jó legyél - mondta, és megölelt.

- Az leszek - mosolyogtam, és bezártam utána az ajtót.

Késő este, mikor már majdnem elaludtam, egy SMS-em jött.

Nézz ki az ablakodon.

Csak ez állt benne, én pedig nem tudtam mire vélni, mégis felálltam, és kinyitottam az ablakom. Odalent az utcán Avery állt.

- Szia - mondta. - Zavarok?

- Dehogy - röhögtem. - Csak épp aludtam.

- Bocsi - nézett rám bűnbánóan. - Csak tudni akartam jól vagy-e.

- Mért ne lennék?

- Csak Dave miatt - vont vállat, és még az utcai lámpa fényében is nagyon helyesnek tűnt.

- Feljössz? - kérdeztem.

- Nem - felelte egyszerűen. - Csak látni akartalak. De most már megyek is. Szia, jó éjt.

Már épp ment volna el, mikor utána szóltam. Nem tudtam volna neki mit mondani, mégsem akartam, hogy elmenjen.

- Avery!

- Igen? - nézett vissza.

- Mindegy, semmi - bizonytalanodtam el, és becsuktam az ablakom.

Visszafeküdtem az ágyamba, és nem tudtam mire vélni Avery látogatását. Tényleg aggódik miattam? Még tényleg szeret? Nem bírtam ezen többet töprengeni, mert pár másodperc múlva elnyomott az álom. Másnap tíz körül ébredtem és pizsamában le is mentem reggelizni.

- Rég beszélgettünk - mosolygott Stephen.

- Ne haragudj - néztem bűnbánóan.

- Oh, semmi probléma. De hallom új udvarló van a láthatáron.

- York nem is az...

- Én nem rá gondoltam - vigyorgott, miközben egy gofrit csúsztatott a tányéromra. 

- Te honnan veszed az információidat? - képedem el. - De amúgy mindegy is, mert Lang sem az udvarlóm.

- Hát akkor kid?

- Csak egy barát - feleltem, és beleharaptam a csokis gofrimba, ő pedig olyan "aha, persze"-féle képen nézett rám.

Reggeli után úsztam egyet a medencében, aztán pedig a szobámban raktam rendet, ebéd után pedig benéztem a kórházba. Dave láthatóan jobban volt, és rengeteget viccelődött, még velem is, ami ritka dolog. Estefelé gyalog indultam haza, és néhány utcányira a házunktól, valaki utánam szólt.

- Lia!

- Igen? - fordultam vissza. - Ó szia Lang!

- Merre jársz mostanában? - tudakolta mosolyogva.
- A bátyám kórházba került, nála voltam.
- Óh, sajnálom - szégyellte el magát.
- Áh, dehogy - mosolyodtam el. - Nem tudhattad.
Ezután hazakísért, s míg ő továbbsétált, én pedig bementem a házba.

- Lia! - szólt apa. - Beszélhetnénk?
- Persze - mondtam, és bementünk a dolgozószobájába.
- Figyelj - kezdte, miután mindketten leültünk a kanapéra. - Tudom, hogy kicsit feldühített Miranda, hogy nem ment be a kórházba...
- Az nem kifejezés, hogy kicsit feldühített... - motyogtam.
- Szóval tudom, hogy ideges lettél, de ez még nem kellett volna, hogy okot adjon, hogy kiabálj vele.
- De hát Dave kórházban volt, és ő még csak nem is izgult érte... - háborogtam.
- Tudom, ezen én is meglepődtem, de nem a te dolgod, hogy ezzel foglalkozz.
- York is ezt mondta.
- Ezek szerint York nagyon okos és bölcs fiatalember, nem mellesleg igaza van - jelentette ki apa. - Hogy Miranda mennyi időt szán a fiaira, az az ő dolga. Akár helyesen dönt, akár nem, te nem bírálhatod őt. Oké?
- Oké - feleltem, mire apa megölelt.
- Tudom, hogy nehéz lehet neked, de próbáld megemészteni ezt a sok dolgot - mondta, majd elengedett. - A vitákat meg bízd a felnőttekre.
- Oké - mondtam, mire ő elmosolyodott.
- Menjünk, együnk valamit - mondta, és kimentünk a konyhába.


Két nap múlva, mikor már Dave is otthon volt, vagyis szombaton, apa lehívott minket a nappaliba, mert valami fontosat akart közölni. Miután mindenki lement, apa el is kezdte.
- Na, azért hívtam ide mindenkit, mert valami fontosat akarok mondani - kezdte. - Kicsit több, mint egy hónap múlva, Február 11-én lesz a Valentin napi bál.
- Hogy mi? - képedtem el, mert arra számítottam legkevésbé, hogy báloznom kell.
- Majd a többiek részletezik, most csak a lényeget mondom - mondta apa, majd folytattam. - Tehát a bált a környékbeli családok valamelyike rendezi, és most mi vagyunk soron. A bált a közeli sportcsarnokban fogjuk tartani. Itt egy lista, hogy kinek miben kell segítenie, mert azért szeretném, ha mindenki részt venne a szervezésben. Jó munkát mindenkinek! - mondta, azzal lelépett.
Miranda is elhagyta a szobát, mi pedig ott maradtunk.
- Mi ez a bálos akármi? - kérdeztem kétségbeesve.
- Nyugi, nem kell úgy megijedni - kuncogott Sam. - Amúgy ez csak a kertvárosi lakók marhasága, hogy mindenki menjen el a bálra, és ismerkedjen meg a többi lakóval. De általában csak kisgyerekek meg velünk egykorúak szoktak eljönni, mert az idősebbeket nem annyira izgatja ez az egész.
- Hááát... oké. És mit kell segíteni? - pillantottam a listára.
- Mi csináljuk a díszítést - közölte Sally, és továbbadta a papírt a fiúknak. - Gyere, kezdjük el tervezni! Jó buli lesz! - lelkesedett be teljesen, én pedig muszáj voltam vele tartani.
________
Írói megj.:Jöhetnek a komik! :D