4. rész

4. rész: Első randi

- Lia... Lia?

Ezekre a hangokra ébredtem. Nem tudom mennyi idő telt el miközben aludtam, de úgy éreztem nagyon kevés.

- Lia?

Végre kinyitottam a szemem, és felültem. Nappali világosság szűrődött be az ablakomon, és Sally ült az ágyam szélén.

- Végre... - sóhajtott. - Haragszol rám?

- Nem - néztem rá csodálkozva. - Neked kéne rám.

- Jaj, annyira sajnálom - borult a nyakamba, és én is visszaöleltem.

- Ugyan, én viselkedtem hülyén... Megijedtem...

- Figyelj, én is ezt tettem volna a helyedben. Avery egy köcsög volt.

- De te azért jól érezted magad? - kérdeztem végül.

- Hát... Oliver és én járunk!

- Tényleg? De jó! - mosolyogtam rá. - Amúgy hány óra van?

- Dél körül lehet, úgyhogy ideje felkelned, és megnézned a telefonod - állt fel Sally, és az ölembe dobta a mobilomat.

- Oké...

Sally kiment, én pedig felnyitottam a mobilomat. Tizenhat nem fogadott hívás, és kilenc sms. Sorba megnyitottam mindet.

21:33

Sajnálom. Meg tudsz bocsájtani?

22:17

Lia ne már... Ne haragudj...

23:46

Ah... asszem a tengerbe vetem magam...

03:37

Mégsem sikerült... Ne csináld már...

04:12

VÁLASZOLJ! VEDD FEL! Tudom, hogy hülye vagyok, és nincs mentségem, de ne haragudj...

06:31

Remélem jól vagy, és nem utálsz nagyon...

07:28

Jóvá tehetem valahogy?

07:59

Igen?

09:19

Ha esetleg meg szeretnéd beszélni a dolgot, legyél a Fire Parkban 3kor. Szia...

Elgondolkodtam, s arra jutottam Avery tényleg nagyon sajnálhatja a dolgot, de nem tudtam, lemenjek-e a parkba. Végül úgy döntöttem, hogy mivel üres gyomorral nem lehet gondolkodni, lemegyek először reggelizni, és aztán döntök, egy gyors átöltözés és zuhany után persze.

A folyosón összetalálkoztam Sammel is, aki aggódva fordult hozzám.

- Jól vagy?

- Persze - mosolyogtam rá.

- Na gyere ide húgi - mondta, és magához húzott. Hosszan ölelt magához, és meg kell hagyni nagyon megnyugtató volt. Kis idő múlva elengedett, és a szemembe nézett. - Én és Dave mindig itt leszünk neked.

- Dave? - néztem furán. Másik bátyám sose volt velem valami kedves.

- Jó, néha kicsit morci, de ő is nagyon megkedvelt téged, hidd el.

Én csak elmosolyodtam.

- Köszönöm.

Ezután vidáman mentem le reggelizni, ahol - sajnos - összetalálkoztam Mirandával is.

- Hát itt vagy hercegnő... - nyávogta gúnyosan, miközben a fogyi-salátáját majszolta.

- Itt - néztem rá furán, majd bekaptam egy nagy adag palacsintát.

- Figyelj kicsikém - nézett rám. - Ha azt hiszed, hogy a folyamatos hisztiddel te lehetsz apuci pici lánya, nagyon tévedsz. Mindjárt vége a télnek, és TE soha többé nem jössz majd vissza. Teszek róla!

- Felőlem - röhögtem fel, mire ő mérgesen kivonult a konyhából.

Kicsit sem ijesztett meg a fenyegetése, mert tudtam, hogy ebben a kérdésben csak és kizárólag apámnak és anyámnak van szava, egy ilyen kis jött-ment nőcskének pedig nincs.

- Hogy vagy? - kérdezte együttérzően Stephen.

- Jól - bólintottam. - Fincsi a palacsintád.

- Majd csak kibékültök - simította meg a kézfejemet, majd elhagyta a szobát.

Nem tudom, hogy Mirandára vagy Averyre gondolt, de valószínűleg a másodikra. Evés után céltalanul sétáltam a házban. Segítette apának átrendezni egy irattartót, mert ő sehogy sem boldogult vele. Aztán kivittem a szemetet, segítettem zöldséget párolni Stephennek, és három óra tíz perckor már a közeli park felé sétáltam. Pár óra alatt átgondoltam az egészet, és arra jutottam, hogy adok még egy esélyt Averynek. Beléptem a park kis kapuján, és elindultam a fákkal szegélyezett utacskán, be a park közepe felé. Hirtelen egy kis mókus futott ki a bozótból, és előttem átfutva egy fa felé iramodott. Megtorpantam, és figyeltem hogyan jut fel másodpercek alatt a fa tetejére.

- Hát itt vagy... - szólt egy hang a hátam mögül.

Megfordultam, és egy szomorkás arcú Averyt pillantottam meg. Tényleg látszott rajta, hogy bűntudata van, de valahogy nem tudtam sajnálni.

- Ne haragudj... - suttogta. - Nem tudom mit mondjak... Hülye voltam... Többet nem fordul elő...

- Nézd, Avery. Én már nem tudom mit higgyek. Még csak háromszor találkoztunk, de mindig más és más arcodat mutattad. Nem tudom ki vagy, vagy hogy kinek akarod mutatni magad.

Pár másodpercig csöndben néztük egymást, és végül én törtem meg a csendet.

- Kezdjük új lappal - mosolyogtam rá. - Cecilia Wiliams vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.

Kinyújtottam a kezem felé, ő pedig megfogta, szájához emelte, és megcsókolta.

- Én is örülök. Avery Lintson vagyok.

Ezután sétálni indultunk. Először én meséltem magamról, aztán Avery.

- Amikor még nagyon kicsi voltam a szüleim szegények voltak, és mivel nem tudtak volna megfelelő körülmények között felnevelni, árvaházba adtak. A mostani szüleim Eva és Dean fogadtak örökbe, akik akkor átlagos körülmények között éltek. Egész életemben úgy neveltek, hogy tudtam, nem ők az igazi szüleim, az öcsémnek, Jamesnek pedig igen, de ez sosem zavart engem. Boldog voltam. Amit viszont nem tudtam, hogy idő közben az igazi szüleim meggazdagodtak. Anyám viszont hamar meghalt, s két éve, mikor tizenöt éves lettem a kórház felkeresett. Apám is beteg lett, és látni szeretett volna halála előtt. Bementem hozzá a kórházba, és mindent elmondott, valamint a kezembe adta a végrendeletét, amin mindent rám hagyott, az egész vagyonát. Így lettünk mi is jómódúak, hisz megosztottam az örökségemet a családommal. Boldogabban éltünk mint valaha, de nem éreztem jogosnak, hogy ennyi pénzünk lett. nem tettünk érte semmit, és apámmal is csak a halálos ágyán találkoztam életemben először és utoljára. Bűntudatom volt és még néha ma is van, hogy sosem kerestem őket. Azt hiszem ezért bántam veled néha igazságtalanul. Elítéltelek téged, a saját hibám miatt... 

Erre nem tudtam mit mondani. Sejtelmem se volt róla, hogy Averynek ilyen bonyolult családi élete van. Szörnyen sajnáltam őt.

- Nem a te hibád... - mondtam végül, de okosabb már nem jutott eszembe. Csak odabújtam Averyhez és összeölelkezve sétáltunk tovább.

A délután ezután kicsit kellemesebb hangulatban telt. Témát váltottunk, és kiderült, ő is annyira szeret olvasni, mint én. Rá kellett döbbennem, hogy Avery nagyon művelt és nagyon figyelmes fiú. Talán hogy így ő és én is mindent elmondtunk magunkról és a múltunkról, könnyebb volt minden. Észre se vettük és elrepült az idő. Avery nyolc körül hazakísért, és mielőtt bementem volna megcsókoltam. Pontosabban csak megpróbáltam, de ő eltolt magától, és csak annyit mondott,

- Ez csak az első randink volt, emlékszel?

 Ezzel el is ment, én pedig még sokáig vigyorogva néztem az utcasarok felé, ahol utoljára láttam.
________

Írói megj.: Örülnék néhány kominak. :)